Aludni nem tudtam, csak hosszában voltam. Érdekes, nem is pilledtem vezetés közben,
bár nem is jöttem, csak 2 és fél órát Luxemburgig. Itt akkora a torlódás, hogy alig találtunk helyet az autónak, reggel 8-ig hagytak is aludni, nem tudtunk lerakni.
Ma kantinban ebédeltünk, szalonnás mustáros sültet, spagettivel, sajttal. Finom volt.
Kaptunk egy hétvégi- ünnepnapos Marseille-i fuvart, oda-vissza, de sebtiben. Gyűjtjük a túlórákat, mert, hogy 1600 km-t nem végzünk ki 2 műszakban (2X4 óra vezetés, 1-2 óra pihi, újabb 2X4 óra, plusz lerakás, felrakás, vámolás, hááát), az tuti.
Délután gyerekeimmel beszéltem, mindenkivel. Jó tudni, hogy jól veszik az akadályokat. Nagyon klassz gyerekek, de ezt már mondtam. Mindig is úgy éreztem, ők sokkal többet tesznek le az asztalra, mint amennyit én viszonozni tudok. Mindig is büszke voltam rájuk (sokak szerint talán túlságosan is elfogultan), pedig csak látom a különbséget a mai elvadult fiatalokkal szemben. Igenis büszke vagyok rájuk, mert értelmesek, értik a küzdést, a célkitűzést, nem elesettek, nem nyámnyilák.
Szeretném, ha ebből az érzésből, hogy "dagad a mellkasom a büszkeségtől" egy kicsit adhatnék nekik én is. Nem csak azért, mert az anyukájuk vagyok, hanem mert végre hoztam egy döntést, ami után az lettem, aki, és ők büszkék erre. Elbeszéléseikből tudom, ha valakinek említik, hogy anyukájuk kamionos, küldik az üzenetet, hogy látatlanban is imádnak. Na, az ilyenek, remélem táplálják az érzést bennük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése