10.00.
Én nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz. Mikor első nekifutásra kimegyek az autópályára, a nyugdíjas 60-70-es tempó (mert ugye mikor tanultam, ennél többel nem mehettem) felejtő, nyomom padlóig a gázt, hogy az emelkedőn 90-el felmásszak. Ha már valaki 80-al cammog előttem, azt beérem, leelőzöm, nem az autópályán fékezek, hanem a lekanyarodósávban, mindezt tegyem óvatosan, mert 30 tonnával közlekedem.
Hajnal 1-kor keltünk, nem mondhatnám, hogy túlaludtuk magunkat. Én kezdtem a vezetést, mondanom sem kell, a tőlem megszokott rágörcsöléssel. Meg annak minden velejárójával. Jani azt mondta, automatán hagy, hadd gyakoroljam a bubuzást, gázadást, egyenletes tempón tartást. Csak mikor már görcsölt mindkét lábam és vállam, kapcsolt nekem tempomatot, 88-as sebességre, gyorsulás lejtőn, 90-es végsebességgel. Eleinte nagyon élveztem, hogy nahát, a hülye gyerek helyett mindent megcsinál az automatika, hüledeztem ahogy kapcsol a bubu, fordulat felugrik, auto fékeződik. Mindezt addig élveztem, míg a tachográf nem kezdett villogni gyorshajtás miatt. Tudva lévő, a 90-es tempót egy perccel meghaladó gyorshajtást jelzi.
Na fasza, másfál órája vezetek, megvan az első gyorshajtásom! Nem kéne ennyire bízni a tempomatban, főleg nem lejtőn lefelé, hogy megfogja a nagy súlyt. Aztán, ahogy közeledtünk Brüsszel felé, sűrűsödött a forgalom, már annyi mindenre kellett volna figyelni 90-es tempóval, hogy feladtam. Egy kútnál Jani átvette a volánt, Amszterdamig Ő jött.
Hát ennyi az első két és fél óra élménye. Konkrétan hányingerem volt, mikor kiszálltam az autóból. A hajnali száguldás tenné? Jani annyit kérdezett: -"mi lesz így veled?" Nem tudom a választ. Nem tudom, mikor fogom uralni az autót, mikor lesz belőle kezes bárány és nem egy fékezhetetlen, megvadult csikó. Tudom, hogy volt már ilyen élményem...csak ez most élesben megy, már nem adhatom fel.
Nem tudom, mit kapunk, innen hova megyünk? Végül is mindegy, be kell rendezkednem (eszemmel, szívemmel, lelkemmel) 4, 4 és fél órás vezetésekre, ebből kell ezentúl megélnünk.
19.45.
Ahogy leraktunk Amsterdamban, félreállítottak bennünket, ettünk, aludtunk, egészen 5-ig. 6 óra körül jött az utasítás, holnap reggel 1/2 4 az egyik felrakó itt, 1/2 5 a másik Rotterdamban. Én még hálás is vagyok érte, lehetne sokkal mélyebb ez a víz. A széle sekélyese jutott, van időnk megbeszélni a reggeli tapasztalatokat, tudományosan helyrerakni a kis lelkecskémet. Hát igen, az ember életében a legnehezebb a félelmeit legyőzni. Az a nagy erény, az önuralom, nem hagyni elhatalmasodni a félelem szülte bizonytalanságot. Remélem képes vagyok rá. Egyetlen ellensúly van rá, a sikerélmény. Muszáj átformálni a reggeli élményeket elégedettségre, elhitetni magammal, nem is rossz, elsőre. Ha az akarat idáig eljuttatott, most már ne hagyjon cserben :D
Na most szeretném meghallgatni Mártit, az ő legelső vezetési helytállásáról. Erről még nem beszéltünk. Ő bír olyan tapasztalattal, ami hihető, tartalom is van mögötte, nem csak biztatás, hogy megy ez nekem.
Holnap reggel Jani kezd, Brüsszelnél veszem át a kormányt, a már járt utat visszafelé vezetem, kicsivel nagyobb forgalomban. Ja, és nem 5 órás alvás után. Hát, Judit, mindent bele!
Legyetek jók, otthoniak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése