2010.07.31.15.00.

Remélem ma már eljutok odáig, hogy a teljesség igényével közzétehessem eddigi piszkozataimat. Túl vagyok az ADR vizsgán, és nagyon-nagyon jó fej sofőrökkel ismerkedtem meg. Márti elmagyarázta, ebben a "nagy családban" ez így működik, mindenki, mintha régi haver lenne. Eleinte még szorongattuk Mártival egymás kezét, azt hittük, ez a vég. A tesztsor kezdetben döcögősen ment, de a végére mindenki belejött, nem is fájt annyira. A gyakorlat kicsit nehezebb volt, szemtől szemben a vizsgabiztossal, aki egy tündér ember, bárki bármit mond.
Az oktatók, iskolavezető előtt le a kalappal, de még a vizsgabiztos sem akart bennünket keresztbe lenyelni. Lehet, kezdem megszokni a számonkéréseket, de ma valahogy sehol a vizsgadrukk, és az ilyenkor szokásos remegő utóhatás. Természetesen ennek így kell történnie, hiszen kitűztem egy célt, választottam egy utat, amelyen végig kell mennem. Fáradt vagyok. Most egy kicsit a gyerekeim visszakaphatják anyukájukat, igyekszem a maradék kis időmet úgy eltölteni, hogy ne hiányozzak sem térből, sem időből számukra.

2010.07.31. 06.00.

4-kor keltem. Próbálom menteni, ami még menthető. Minél jobban beásom magam az ADR szabályokba, annál jobban elveszek benne. Nem izgulok, az esélytelenek nyugalmával megyek vizsgázni. Nagyon sok múlik rajta, szinte minden. Ha nem sikerül, könnyen feladom. Ezt a szeretteim úgysem hagynák :D Szeptemberben lesz a következő lehetőség, ha ma elhasalok, addigra talán rakódik rám valami tudás is.
Szép napot mindenkinek, délután jövök, és elmesélem.

2010.07.30.

Mit hozott ma a postás? A névtáblákat! Ez igen gyors volt. Kár, hogy egyedül örülhetek neki.

2010.07.28.

A mai nap sem telt eseménytelenül. Délelőtt felhívtam az oktatót, hogyan tovább? Mivel szombaton ADR vizsga, és még nem készültem rá, úgy gondolom, ez a két este tanulással fog telni. Így hát megállapodtunk a hétfő reggel fél 7-ben, akkor kezdjük a forgalmat. Azt is megtudtam, hogy a vizsgával megcélozzuk 10.-ét, esetleg 12.-ét. Hogy rohan az idő...
Napjaim tervezgetéssel telnek...Gyakran elképzelem, hogy már együtt húzzuk a 40 tonnát kedvesemmel. Tegnap megbeszéltük, milyen alapú és formátumú bulirendszámot fogunk kitenni a szélvédő mögé. Internet, keresés, megrendelés, jövő hét elején kezemben foghatom. Kellenek ezek az apró motivációk is, ennyivel is közelebbinek érzem, hogy a tábla a "helyére" kerüljön.

2010.07.27.

Izgalmakkal teli reggel. 7 órakor találkozó a tanpályán. Gyülekeznek az emberek, méricskéljük egymást, vajon ki miből vizsgázik? Az oktatók előhozzák a gépjárműparkot, ki-ki a maga járgányával még egy órát gyakorolhat. Felpattannak a mocisok, elindulnak a B-sek, előkerül az én autóm is. Láttam az emberek tekintetét, amikor felcsusszantam az nagyautóra. Szem kerek, száj nyitva... Nem tudom leírni az érzést. Hirtelen úgy tele lett a pálya, mintha forgalomban lennénk. "Vigyázzak a motorosokra". Kösz. A motorosok, pedig irányjelzővel jelezzék szándékukat. Párszor lepróbáltam a rutinköröket, megjött a vizsgabiztos. Behívtak, tételt húztam, lefeleltem, kissé ijedten. De a nagyautón már nem féltem. Fel sem tűnt, hogy ül mellettem két ember, és minden mozdulatomat figyelik, még akkor is, ha ezt beszélgetéssel álcázzák. Megköszönték a részvételt, két nagy M betűt beírtak a vizsgakártyámra, további sikereket kívánva. Huhhh. Ez is megvan. 1/2 9-kor már Janit hívtam, ne izguljon, minden rendben.

2010.07.20. Mártinak :D

Ma kezdődött az ADR tanfolyam. Ott volt egy szőke, kék szemű nő...Méregettük egymást. Néha kérdeztünk:
-Alap?-Igen.
-Mihez kell?-Kamion.
-Megvan már?-Még nincs. Neked?
-Négy éve kamionozok.
Egy istennőt láttam magam előtt.
Azóta sokat beszélgetünk. Három gyerekes., mint én. Szerettének elvesztése irányította a kamionozás felé, mint engem. Egy csodálatos nő, aki lelket önt belém, hogy a kamionozás jó. Soha ne legyen kétségem, hogy jól döntöttem, amikor ezt azt utat választottam. Minden tiszteletem az övé. Sosem engedem el a kezét.

2010.07.15.

Arra kért, álmomban is a felezős váltót gyakoroljam. Két nap múlva újra autóra ültem. Kértem, hadd gyakoroljam kicsit, hogyan viselkedik alattam az autó, ne az vigyen engem, mert félelmetes, hanem én zabolázhassam. Azt is kértem, ne segítsen, max. nyúljon bele, mert tudnom kell egyedül is csinálni. Mentem két kört a rutinpályán... Mintha mindig ezt csináltam volna. Magamra hagyott az oktató, valami szociális ürügyre hivatkozva, de menjek nyugodtan, gyakoroljam. Egyedül maradtam... Mint, amikor betörsz egy lovat...Hangosan ujjongtam, annyira élveztem...Hogy lehet, hogy eddig nem ezt csináltam? Tényleg erre születtem? Ez ennyire jó, és én eddig nem is tudtam róla?
Újra megerősítést kaptam, hogy jó úton járok...

06.23.-07.13.

Ott tartottam, hogy itthon elmélkedtem, hogyan tovább? Megkérdeztem Janit, mit szólna, ha vele tartanék? Szerinte képes vagyok rá? Egyáltalán ismeretségünk 4 hónapja feljogosít arra, hogy beillesszem Őt a jövőmbe, kóstolgassam az együtt dolgozás előnyeit, hátrányait? Első pillanattól kezdve pozitívan állt a lehetőségekhez. /Ma már úgy beszél róla, ha Ő lesz a főnököm :D/ Elkezdtem autósiskolákat nézegetni, majd telefonálgatni, hogy megtaláljam a nekem megfelelőt. Nem kis utánajárás után kiválasztottam azt, ahol jelenleg is terelgetik mindennapjaimat, és mondhatom, a legjobbat választottam. Július 13-án C elméleti vizsgát tettem 75 kérdésből 3 hibaponttal. Magam sem hittem. Míg jöttek a kérdések, csak számolgattam, mennyit rontottam, mennyi van még hátra, és mennyit ronthatok még. Három kategória 25 kérdéssel, mindegyikben 1-1 hibapont.
A vizsgabiztos megkérdezte: -Kamionozni szeretne?
Visszakérdeztem: -Honnan tudja?
-Nagyon szépek az eredményei, gratulálok!
Még csak az elején voltam, és mámorító volt a siker!!
Vizsgáról szaladtam a tanpályára, már várt az oktató. Remegtem még mindig a vizsgadrukktól. Gyors elmondott minden kezelőszervet, kapcsolót, kijelzőt. Jézusom! Ezt most mind meg kellett volna jegyeznem?
-"Nem, ráérek menet közben is."
És csak vitt az autó.-"Most vedd le a lábad, most váltsál, most tekerd felém, most ellenkezőleg."
Áááááá, én erre képtelen vagyok. Kértem az oktatót, ha reménytelennek lát, nyugodtan mondja meg, abbahagyom, nem ölök bele több pénzt. Csak akkor akarom csinálni, ha tudom is. Megnyugtatott, vannak nálam sokkal rosszabbak is.

Anyukámnak :D

Már csak egy szösszenetnyi múltidézés...Temetés után nem tudtam feldolgozni a történteket. Ezzel sokan vagyunk így, hiszen nem is lehet. Tudtam, hogy meg fog változni az életem, a rendszeres elmarasztalások, hibáztatások, számonkérések, okolások megszűnnek. Nem voltunk jó gyerekei anyunak.. lehetőségeinkhez képest mindent megtettünk, hogy segítsük, de neki semmi nem volt elég. /Évekig azt sem tudtam elfogadni, hogy az én anyukám miért ilyen. Barátok, barátnők szüleivel találkoztam, mind édesek, nyitottak a fiatalokkal és a világgal szemben, nyugdíjas éveiket békében, szeretetben élő "öregek". Igazi példaképek./ Újra kineziológushoz mentem, hogy segítsen. Azt mondta, önmagamat kell elsősorban elfogadnom, hogy a múltamat, szeretteimet is el tudjam fogadni. Már nem a félelmeimet kellett oldani, hanem elfogadnom őseim sorsát, ezáltal a génjeimben hordozott saját sorsomat is. Hiába is tagadom, genetikailag hordozom.
Ahogy elkezdtem foglalkozni a "tisztulással", egyre sűrűbben és erősebben tört rám az epegörcs. Évtizedes polypus az epehólyagomban, nagyobb gondot sosem okozott. Április elején már mindennapossá vált a görcs, végül a középső lányom unta meg a szenvedésemet, dokit hívott. Másnap fiam kísért el a kórházba, mert a fájdalom csillapítók csak ideiglenes megoldást adtak. / Az élet játéka, egy éve még én kísérgettem őt kórházba. / Este lett, mire kórterembe kerültem. 8 ágyas, idősekkel, májbetegekkel teli kórterem. Csak most nem látogatóban voltam anyunál, hanem magam is lakó lettem. Ez a felismerés, hogy lám, lám, két hónap sem telt el, hiába tagadom anyu sorsát, most azt élem át, amit ő is gyakran átélt az elmúlt években. Estére múlt a vénás szuri hatása, jött is a görcs menetrendszerűen. Alkalom volt arra, hogy ahol "senki sem látja", végre előtörhessen az évek alatt lenyelt keserűség. /Mert ugye az epe a keserűség központja./ Nem is akartam visszafogni a sírást, már nem. Előtört, és benne volt minden...Hagytam, hadd zubogjon minden felfelé, ami eddig lenyelve ott kártékonykodott az epémben.
Három nap múlva hazaengedtek, kitűzték a műtét időpontját. Tudtam, hogy addig már nem fogok görcsölni, egy alapos tisztuláson túl vagyok. És! Elfogadtam a sorsot, bátran szembenéztem a műtéttel... Pénteken reggel műtöttek, vasárnap hazaengedtek.
Itthon, míg pihentem volt időm elmélkedni, átgondolni a kineziológus tanításait, a megtörtént, átérzett eseményeket újra idézni, elemezni. Ok-okozati, vagy csak véletlen (?) összefüggéseket keresni...Tudom, hogy a dolgok nem véletlenül történnek. Sokra azonnal van magyarázat, sokakra várni kell, míg megmutatja magát. Tudom, hogy anyu távozása sem értelmetlen, hogy a csöpp kis pénzét, amit összerakosgatott, nem hiába gyűjtötte, hogy most már kezdhessem élni a magam életét, az Ő segítségével. Bocsánat, ha ez valakinek nem tetszik, de csak így tudom megnyugtatóan elfogadni, pozitívan átélni a nagy rendező játékát.

Szép napot mindenkinek!

Janinak :D

....akinek köszönhetem, hogy most itt tartok.

Önbizalom tréninggel telt az elmúlt egy év. Sokat tudok méltatlankodni az élet igazságtalanságain. Nem vagyok pesszimista, vagy depresszív. De bosszant, hogy embereknek csak megszületni volt nehéz, Kánaánba. Akik dolgoznak szorgalmasan, alázatosak, segítőkészek, netán ábrándozó gyermeklelkűek, mindig a sor végén kullognak. Viszonylag jó állásom van, gyönyörű, okos gyermekeim, mi bajom lehet?

Anyu távozását úgy tudtam feldolgozni /óriási keresztet tettem le/, hogy volt mellettem egy társ..., akit akkor még nem is ismertem. Külföldön dolgozik, ritkán jár haza, így, az internet segítségével beszélgettünk, néhanap. Azon a reggelen felhívtam, hogy baj van...Dolgozni indultam, ültem az autómban, és jött a hír. Dermedten azt sem tudtam, merre induljak, ilyenkor mit is kell csinálni...Csak ültem, próbáltam gondolkozni...Ő jutott eszembe, mert valakinek el kellett mondanom a fájdalmat...Csak sírtam bele a telefonba, sűrű bocsánatkérések közepette, hogy a tervezett találka egyenlőre elmarad.
4 óra elteltével megtalált a "futár" egy hatalmas orchidea csokorral. Egy ember, akit soha nem láttam, úgy gondolta, 1200 km nem távolság, hogy éreztesse, számíthatok rá, fontos vagyok neki.

Neki szól ez a bejegyzés.

2010.07.27. :-)

Neki ujjongok minden nap a sikereimmel. Ma is túl vagyok egy sikeres vizsgán, elsőként Vele tudattam, hogy ne izguljon, megvan. Olyan célt, összetett, zavaros kis lelkem erősítését, a múlt feloldását, régi, berögződött rossz szokások elhagyását, a jövő irányítását, sorsunk jobbra fordulását, megérdemelt elégedettséget, és legfőképp boldogságot tűztem ki magam elé, /mert nem akarok anyukám kitaposott ösvényén én is végigmenni /....egyszóval MINDENT.

Ferinek :D

Első bejegyzésemet O. Ferinek ajánlom. Ő biztatott, hogy blog keretében osszam meg Veletek gondolataimat, hátha segíthetek vele valakinek. Persze, ódzkodtam, hülye vagyok én a számítógéphez, hát még a blogíráshoz...Nekem ez is nagy kihívás, nem is lesz csilivili szuper blog. De majd megtanulom ezt is kezelni.

A blog címe...42 éves vagyok, állítólag a legszebb női korszak. Érdekel az ezotéria, kineziológia, a magasabb rendű irányítás, a gondolat ereje. Csak csipegetem a témát, mindegyikből azt tudom magaménak, ami engem érint. ÉS SEGÍT!
Három gyermekes, elvált anyaként úgy éltem az életemet, hogy görcsösen mindenkinek meg akartam felelni. Elsősorban édesanyámnak, mert Ő volt az örök elégedetlen, a kétségbeesetten mindenbe kapaszkodó, félelmekkel teli, társtalan, magányos, céltalan, reménytelen, boldogtalan. Végül az alkoholban talált rá társára, ez év februárjában temettük el. .....kívánta a véget...

Úgy másfél évvel ezelőtt családommal, akkori párommal vásároltunk egy lakóparki, kertes házat. Hitel, ahogy kell, megosztott tulajdonrész. Majd két hónap múlva ember olajra lépett, hátrahagyva törlesztést, álmokat, ígéreteket. Akkor összeomlottam. Ott voltam a sötét oldalon, képek cikáztak a fejemben, elmúlt, eddig érthetetlen, sötét gondolatok. Hirtelen mindent megértettem...Édesanyám félelmeit, menekülését az alkoholba, az emberi gyarlóságot, a reménytelenséget, mindent, ami feladásra késztet. Láttam az utat, amin már oly' sokan végigmentek: megoldhatatlannak hitt gondok, alkoholba fojtott bánat, munkahely elvesztése, árverezés, utcára kerülés. Ha elkap az örvény, nem jössz fel belőle.
Egy hétig zombiként éltem, ...túlzás, csak ... voltam. Önmagamon kívül. Csak annyit tudtam, ha most nem maradok talpon, mindennek vége. Kineziológustól kértem segítséget, oldja fel a félelmeimet.
Az élet oldotta meg...Fiamnak harmadjára is kilyukadt a tüdeje, vendégségben volt, a vendéglátók hívtak orvost, kísérték kórházba. Klassz kis kalamajka. Összeszedtem a kórházi motyót, beültem az autóba, hogy a fiam után eredjek. Mielőtt indítottam, rácsodálkoztam az élet csodálatos játékára: észhez tértem, dolgom volt, a fiam bajban volt, már semmi más nem számított, az összes gond eltörpült, célom lett... a fiamnak szüksége volt rám! /Itt kérem a fentieket, legközelebb egy kisebb fejre koppintás is elég lesz, hogy tudjam, ki vagyok. Köszönöm!/ /Fiamat megműtötték, azóta jól van./
Hát, így blogkezdésnek ennyit. Nem fogom leírni az elmúlt egy évemet, nem életregényt írok. Arról szeretnék írni, hogy vigyázz, mit kívánsz...és remélem eljutok odáig, hogy...teljesül

Csodaszép napot mindenkinek!