Ilyen hosszú utunk még nem volt haza felé. Még hétfőn reggel átszaladtunk a vasakkal Németországba, Jani vezetett, mert a spanyol úton a befelé dőlő első kerekektől a külső éle kopott a guminak, de már olyan mértékben, hogy az acélsodrony szálkásodni kezdett. Nem először szólt Jani, hogy így el fog fogyni a gumi, most, hogy már veszélyessé vált, mikor visszaértünk végre kicserélték, és elküldték az autót futómű állításra. El is ment a szervizeléssel a napunk. Délután jött az utasítás, cél: BUDAPEST!!!!
Hajnal 3-kor indultunk el a reptérről, eleinte tempósan haladtam, aztán a jónép az utakra keveredett és kezdődött a 65-75-ös cammogás az előzni tilosokban. Az új gumikkal és beállított futóművel újra kellett tanulnom sávban tartani az autót. Olyan volt, mintha túlfújt gumikkal közlekednék: minden apró mozdulatra érzékenyen reagált az autó. Mint amikor a jégen alig tudod kordában tartani, az úthibák egyébként is hajlamosak elvinni a gépet, csak táncolt a két vonal között. Időbe telt, amíg megszoktam, nem is bántam, hogy cammognak előttem.
Jani sem járt jobban, új volt neki is, hogy táncol a fenekünk alatt a DAF. Na meg kijutott neki is a tempótlan előzni tilosokból. Mire átértünk Mosonmagyaróvárra, jól elfáradtam a fokozott figyelemtől, na meg a hajnali keléstől, aludni szerettem volna egy nagyot. Épp elszunnyadtam volna, arra riadtam, megállunk az M0-ás elején. Rádión hallottuk, hogy a Duna-híd környékén 3-as baleset van, autó mentő még sehol. És már 7 óra volt. Negyed óránként 200 métert haladtunk előre, végre elértük a diósdi kihajtót, Jani ott gondolt egy merészet, a régi diósdi úton levágtatott a Camponához, ott fel a 6-osra, be a Gyömrői útra és ki Ferihegyre. Néha mintha súlykorlátozásos táblák villantak volna el mellettünk...Sebaj, fél 11-re kiürült a pót, mehettünk haza a családunkhoz.
Ezt a hónapot 322 munkaórával és 20.000 km-el zártuk, eddig ez volt a legerősebb. Ránk fér a pihenés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése