....akinek köszönhetem, hogy most itt tartok.
Önbizalom tréninggel telt az elmúlt egy év. Sokat tudok méltatlankodni az élet igazságtalanságain. Nem vagyok pesszimista, vagy depresszív. De bosszant, hogy embereknek csak megszületni volt nehéz, Kánaánba. Akik dolgoznak szorgalmasan, alázatosak, segítőkészek, netán ábrándozó gyermeklelkűek, mindig a sor végén kullognak. Viszonylag jó állásom van, gyönyörű, okos gyermekeim, mi bajom lehet?
Anyu távozását úgy tudtam feldolgozni /óriási keresztet tettem le/, hogy volt mellettem egy társ..., akit akkor még nem is ismertem. Külföldön dolgozik, ritkán jár haza, így, az internet segítségével beszélgettünk, néhanap. Azon a reggelen felhívtam, hogy baj van...Dolgozni indultam, ültem az autómban, és jött a hír. Dermedten azt sem tudtam, merre induljak, ilyenkor mit is kell csinálni...Csak ültem, próbáltam gondolkozni...Ő jutott eszembe, mert valakinek el kellett mondanom a fájdalmat...Csak sírtam bele a telefonba, sűrű bocsánatkérések közepette, hogy a tervezett találka egyenlőre elmarad.
4 óra elteltével megtalált a "futár" egy hatalmas orchidea csokorral. Egy ember, akit soha nem láttam, úgy gondolta, 1200 km nem távolság, hogy éreztesse, számíthatok rá, fontos vagyok neki.
Neki szól ez a bejegyzés.
2010.07.27. :-)
Neki ujjongok minden nap a sikereimmel. Ma is túl vagyok egy sikeres vizsgán, elsőként Vele tudattam, hogy ne izguljon, megvan. Olyan célt, összetett, zavaros kis lelkem erősítését, a múlt feloldását, régi, berögződött rossz szokások elhagyását, a jövő irányítását, sorsunk jobbra fordulását, megérdemelt elégedettséget, és legfőképp boldogságot tűztem ki magam elé, /mert nem akarok anyukám kitaposott ösvényén én is végigmenni /....egyszóval MINDENT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése