Még mindig itt

Miután átaludtuk a csütörtököt, este megint elmentünk a malomba, sehol egy teremtett lelket sem találtunk. Sebaj. Azt már tudtuk, a kamion orrát este 7-kor állítjuk Marseille irányába, ami kis kitérővel akár haza is lehetett volna. Délelőtt letettük a motyót, már húztuk volna be a függönyt alváshoz, mikor hívtak bennünket, még 4-re érjünk át Nizzába, rakjunk meg és induljunk vissza Luxemburgba. Aha...De kinek a vezetési és munkaidejéből, mert a miénk lassan elfogy. Már Nizzában voltunk, amikor tiszta lett a kép, rakodás után vegyük ki a pihenőnket, éjjel induljunk vissza. 11-kor még 20 perc híja volt a 9 óra pihinek, amikor ránk húzták a kaput, és kizavartak bennünket. Na és ilyenkor mit mondunk a rendőrnek? Mindegy. Reggelre itt voltunk, kiszaladtunk megint a malomba, és láss csodát! Végre megbeszélhettünk, hogy akkor most megyünk haza, magunkhoz vesszük a dupla (tisztálkodási) felszerelést plusz ágyneműt, és legközelebb már ott alszunk. Ma sült oldalas főtt krumplival, salival volt a magyar ebéd, mi több, finom volt. És milyen jó lett volna már ma ott dobni egy hátast, és, mint a gyalogbéka elnyúlva kialudni magunkat. Ehelyett kuporgok a jobb egyben, a nizzai motyót most szedegetik, Jani alszik, én várom, hogy elálhassak a rampáról. Aztán én is megyek fel a kapszula ágyamba, ahol még egy térdet és könyököt sem tudok magam mellé felhúzni, csak vigyázz (állás helyett) hason aludni. Ahogy számolgatom, a két hétben csak a spanyol úton mentünk első nap nappal, meg egy nappal Hamburg felé, a többi műszakot éjszakánként nyomtuk. Elfáradtunk, na. Otthon bizonyára nő a fű, cseperednek a tuják (nem úgy, mint az Üvegtigrisben!) Hiányoznak a gyerekek, az otthonom. És még mindig nem tudjuk, mikor merre indulunk.