A tőlem megszokott rágörcsöléssel kezdtem húzni 1/2 7-kor a pótot. Végigjártuk a vizsgaútvonalat. Úgy háromszor megbuktam volna. :D Sebaj, így kezdésnek. Óvatosan kanyarodok, sehol a lendület, sehol az előrelátás. Nyomom a féket, csakhogy mindenki elférjen, inkább beugrok a jobb árokba, semhogy legyaluljam a tőlem balra lévőket.
Mikor már visszafelé mentünk a 6-oson, a Di-Fer körforgalomnál arra gondoltam /nem volt nehéz, hisz ideje volt/, hogy Judit mindjárt jön velem szemben. De még a Csenterics előtt, jó???? És jött,... és intettem Neki... Mesélte, sikított a Di-Fer-ig, bearanyoztam a napját :D Már megérte a kívánság!!
Visszamentünk a tanpályára, kicsit pihenhettem, elszívtam egy cigit. Újra elindultunk. Oktató csak telefonált, hisz vizsganap volt. Magamra hagyott, ...megint. Igyekeztem úgy viselkedni, mint a személyautóban. Előre bemérni a szembe jövőket, időben fékezni, visszaváltani körforgalom előtt, mégis lendületben maradni, hogy megállás nélkül vegyem az ívet. Már csak 20 percet mentünk, de lendületesen.
Az a tárnoki út veszélyes! Legszívesebben csak azon köröznék. Lakott terület, keskeny útvonal, tele kanyarral, szemből a kanyarban csuklós busz. Csupa finomság, amit csípőből kellene tudnom kezelni.
Kértem az oktatót, menjünk, menjünk, menjünk...most már csak az Övé vagyok!! Nem nézem az órát, hogy be kell érnem dolgozni, tiszta a fejem, csak erre kell koncentrálnom.
Minden nap mehetek, ezeket a gikszereket valahogy ki kell belőlem dolgozni. Tudnom kell, hogy viselkedik az autó, hogy követ a pót, meddig engedhetem az elejét, hogyan fékeződik nagyobb sebességnél. És sorolhatnám. Rengeteg tanulnivalóm van még. Egy hét múlva utolsó vizsga! Halleluja, vagy ilyesmi...:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése